Alapvető szabály, hogy abban házban, ahol hintaszéket használnak, nincsen a macskának, vagy kutyának farka. Tényleg. A kutyust nézve ez igaz lehet, már amennyiben kutyának lehet nevezni ezt az ebet, kinek rajza igen távoli hasonlóságot mutat a husky, vagy malamut arisztokráciával, persze ennek a szeme nem jegeskék. Viszont nagyon kifejező egy tekintet, amolyan tarrbélásan merengő, elgondolkodtató. El is tűnődtem, mivel etettem a kutyáimat egy politikai rendszerrel ezelőtt, mikor nem állt hegyekben ezerféle gyári táp, és konzerv, benzinkúttól hipermarketig. Bármelyik szupermarketben a legolcsóbb kutyakaja sem sokkal drágább, mint a legjobban fogyó humán élelmiszer, lefordítva magyarra, láttam a Sparban akciós virslit 249.- Ft-ért, és egy sorral odébb kutyaszalámit 299.- Ft áron. A kutyus ilyet Kubában egyelőre nem kap, csak ami megmarad a konyhán. Ha megmarad.

Mikor 1986.-ban először kempingeztem Ausztriában, St. Pöltenben a Billa polcán találtam egy igen finom pástétomot, ami akkor elég drága volt, de hát mégiscsak megvettem, úri kivagyiságból, szép dobozban, és leértékelték negyedével, mert lassan lejárt a szavideje. Vettem még hozzá félkilós rozskenyeret, dobozos margarint, meg 7up üdítőt, aminek egyetlen mozdulattal lecsavartam a kupakját, szemben az itthoni BB-Traubi-Márka üvegekkel, amikre egy életre ráapplikálták gyárilag a fémkupakot, súlyos kéz-sérülések árán lehetett csak leszedni. A bonthatatlan és visszazárhatatlan üdítőkre később egész innovációs műhelyek alakultak, nem a normális zárásra, rosseb, egyik cég kupaknyitó fogót készített, a másik üvegzáró műanyag fedelet öntött, hogy ne szökjön el a szénsav. Szóval, este pompás vacsorát csaptam, aztán nézelődtem a kemping melletti focipályán, edzést tartottak, biciklivel jöttek a focisták, és az éjjeliőr pont olyan konzervet adott a kutyájának, mint az enyém volt.

Milyen míves épületek, és finom színek, sehol nincsen reklám. Se grefiti. Nálunk se volt ám falfirka huszonöt-harminc éve, hacsak a minden kerítésen előforduló politikai idézeteket nem tekintjük valahol grefitinek.

Bármerre jártunk az országban, ha szürke betonkerítést láttunk, simán meg tudtam mondani, mi van mögötte. A téeszek, állami gazdaságok valamilyen agrár jelmondatot föstöttek, szigorúan szegletes betűkkel. Nem úgy a gyárak, azok már idéztek az aktuális pártkongresszus harci jelszavaiból, emlékeztetve a melósokat, ne nagyon járjon a szájuk, hiszen minden szép és jó.

A laktanyákon megint félelmetes üzenetek voltak, akár egy vak diverzáns is tudott volna robbantani, hiszen a kéthavonta újrafestett méteres betűket ki lehetett tapogatni. Mondjuk, laktanyát nem lehetett eltéveszteni, gondosan számozták a kapukat, ötvenméterenként és minden sarkon őrtornyok álltak, tetejükön fényszórókkal, és békésen alvó kiskatonával. Ha mégis akadtak kétségek, eloszlatták az éber elhárítók, kirakták a fényképezni tilos táblát.

Néha ez a rettentő megelőzés és hatalmas összetartás is teljesen hasztalan volt, mesélik, egyszer csörgött az ügyeletes tiszt telefonja, felveszi:

"Kiss őrmester, II. kapu ügyeletes jelentkezem, jelentem egy nyugatnémet turistabusz áll a kapu előtt."

Erre az Üti: "Mit keres ott egy busz, be ne engedjék, odaküldöm a járőrt!"

Kapus: "Értettem, jelentem, nem bejönni akar, hanem  kimenni..."

A repülőteret kaszálták, és a nagy járműforgalomban valahogy elkeveredett és bejutott a reptérre egy busz, de kimenni már nem tudott... Ezt a sztorit horgászcimborám mesélte, tehát teljesen hiteles, mert a horgászok úriemberek, és mert nem halakról szól.

The day after.

---A fotókat don Yozuri Béla, a szalka.blog.hu állandó kubai tudósítója készítette, legutóbbi kiküldetése alkalmából. Másolni, továbbadni, felhasználni csak Yozuri Béla engedélyével szabad.---