A piaci módszerek nem csak arra jók, hogy az amatőr lovaspólónak állandó utánpótlásbázist teremtsenek sikeres befektetési bankárok formájában. Hanem például arra is, hogy ne pusztuljanak ki a halak a tengerből. Aki tud angolul, olvassa el ezt a príma cikket a legutóbbi Economistban. Arról szól, hogy azokon a halászterületeken, ahol nem a hagyományos kvótarendszer működik, hanem egyfajta részvényeket bocsátottak ki a halászoknak, megszünt a fogás világszerte jellemző csökkenése. A régi módszer az, hogy megszabnak egy kvótát, miszerint az adott évben x tonna laposhal fogható ki az adott vízterületen. Mindenki annyit fog, amennyit bír, mindenki zsákmányát lemérik a parton, aztán, amikor elérték a limitet, vége a szezonnak. Ez a módszer oda vezetett, hogy a halászok egyre brutálisabban környezetkárosító eszközökkel próbálták kifogni a többiek elől a halat és nem volt ritka, hogy konkrétan meggyilkolták egymást.

A beteges tempójú harácsolás miatt az alaszkai laposhalszezon például 3, azaz három napig tartott, ennyi idő alatt kimerítették a kvótát. A perverz módszer persze azzal járt, hogy a laposhal ára a "szezon" végén töredékére zuhant, hiszen a készletek egyszerre zúdultak a piacra.

Az alternatív módszer lényege, hogy az éves kvótát szétosztják a terület halászai között részvényszerű papírok, úgynevezett ITQ-k formájában. Ezekkel kereskedni is lehet. Az eredmény? Mivel eleve "övék" a hal, a halászok leszoktak a rablásról, sőt gyakran előfordul, hogy ki sem merítik a nekik jogosan járó keretet, mert ha az állomány gyorsabban regenerálódik, az ő részvényük értéke is felmegy. Azon a területen, ahol a szezon 3 napig tartott, ma már 8 hónapon át halásznak, ami értelemszerűen kíméli a vizet. Aki többet akar fogni, az nem pusztít, hanem részvényt vesz a többiektől. Aki még ennél is többet akar tudni a témáról, olvassa el az eredeti cikket.