Van az a híres horgász-találóskérdés, miszerint:
- Miért sír a norvég?
- Mert pofán verte a zsinórvég!
Lehet, hogy ma még ezért zokog, de nem is sejti a tudatlan, hogy minden olyan alkalommal, amikor kihajózik és karmol egyet trowling-hálójával, egy újabb koporsószeget ver a békebeli vízmércébe.
Bizony a globális felmelegedés okainak ördögien szövevényes rendszeréből sikerült kanadai tudósoknak egy melluszonyba vágó halászos szálat kibogozniuk. Az összefüggés triviálisnak tűnik, de ezidáig nem volt tisztázott teljes egészében.
Azt ma már senki nem vonja kétségbe, hogy a Föld vizeit oly mértékben halásszák túl, hogy azok inkább állnak közelebb egy csíramentes szubsztanciához, mint egy egészséges ökoszisztémához. Ezt eddig leginkább "csak" gazdasági, társadalmi és vízökológiai problémaként kezeltük, de nemrég fény derült rá, hogy az óceánra is igaz az, amit az egyszeri hegymászócsapat sóhajtott a sziklafalon függve egy kiadós vihar után: itt bizony minden összefügg mindennel.
Bármilyen meglepő, azzal, hogy a hal iszik, szabályozza a légköri széndioxidot. Hogyan? Hát itt kerül képbe az a másik dolog, amelynek a kár mellett sosincs gazdája: az ürülék. A rendszer a következő képpen épül fel: a kékuszonyú ton magába gyűr reggel egy garnélás brióst, megissza a kávéval együtt a parasztvajlingnyi sós vizet, ami tele van kalciummal. Rohan a WC-re, de nem szelektál ám, hanem lesalakolja a garnélamaradványokkal együtt a kalciumot is mészkő formájában. Ez lúgosítja a vizet, amely ezáltal semlegesíti a légkörből származó oldott széndioxidot, és így az egyensúly kerek. (Volt.)
Vegyészeknek és műkedvelőknek mellékelek egy, a körforgást bemutató videót. Nagyszerűen nyomonkövethető, hogyan fogyasztja el az állat az ínycsiklandó molekulákat, mivé alakulnak azok benne, és hogy a salakanyagok távozása után egy jóízüt pislog - mindez szélsőségesen szuprematista felfogásban.
