A hívők jelentős része római katolikus, míg protestánsok, a santeria gyakorlói és a muszlimok nagyon kevesen vannak. Érdekesség, hogy a héber vallási közösség lélekszáma mára alaposan lecsökkent, nagyon sokan kivándoroltak Kubából, és máshol kezdtek új életet.Az alkotmány ugyan rögzítette a szabad vallásgyakorlás jogát, de az állampárt addig mesterkedett, amíg sikerült a katolikus egyházi ünnepeket, a karácsonyt, húsvétot és pünkösdöt munkanappá nyilvánítaniuk.
Egészen Őszentsége, II. János Pál pápa kubai látogatásáig háttérbe szorult a hitélet az állam fokozott figyelme miatt.
Egy időben szinte ellenzéki cselekménynek minősült a rendszeres vallásgyakorlás, ráfogták az elkötelezett hívekre, hogy a munkájuk rovására megy az állandó áhítat.
Ez mára enyhült, mindenki szabadon járhat templomába. Szigorúan munkaidőn kívül.
A perspektíva nagyon érdekes, felülről nézni egy piacot nem mindennapi látvány. Igaz, turista ösvények mentén oszlik meg a kínálat, a preparált tengeri ízeltlábúaktól a sakktábláig, szőttesektől a faragott műtárgyakig széles a választék. Aminek biztosan azonnal hasznát lehet venni, az nem más, mint a trópusi puhakalap, nem parafa, mert az nincsen, hanem tengeri sásból szövik, erős, könnyű, szellőzik, ez negyven fok felett és tűző napon nem hátrány. 
Volt egy régi-régi mozi, Párizsi háztetők címmel. Most valamiért ez jutott eszembe, pedig még hangulatában sem passzol a film a Havanna feletti fotóhoz. Ez a fotó, ez kérem, maga a karibi nyugalom, pálmák, pasztellszínek, kovácsolt korlátok, kovácsolt bútorok, a tetőkön nincs ugye kémény, se antennacsúfság, viszont klasszikus kolostorfedéssel héjalták a házakat. Megérinti az embert az időtlenség érzése, akár Columbust, mikor először kikötött, a karibi partokon. Szegény azt hitte, Indiában van, és örült kicsit, sosem jött rá, milyen csodás vidéket fedezett föl. Végül, utolsó útján megzakkant kissé, összekötözve hozták haza a fedélközbe zárva. Barcelonában később emlékművet állítottak neki, szoborba dermedve nézi a tengert. Hát, ja.
