A Jóisten a harcsaféléket azért teremtette, hogy a halbiológusoknak állandó kihívást teremtsen a munkájukhoz. Mert nem elég, hogy a legnagyobbra nőnek az édesvizi halak közül, izgága evolúciós viselkedésükkel képesek állandóan új fajokká alakulni. Van akváriumtisztogató harcsa, péniszben turkáló harcsa, felnőtt korában háton úszó harcsa, sőt egyes kutatók szerint a mitológiai szirének is a Suchmann Tamás-bajuszúak családjába tartoztak.

Téltábornok még szögre sem akasztotta harcsabőrböl készült lódingját, és máris kopogtat a rendszertan ajtaján az új pundrafelfedezés. A harcsaegyetem friss gólyája egy igazi fehér holló az pikkelyesek között, pláne, hogy nincs is neki. Van helyette fej- és farokpáncélja. Nem szeret úszni, annak ellenére, hogy Venezuela magashegyvidéki folyóiban honos. Nincs is igazán szüksége rá, mert a dunai gébek által használt, és az akvaristák által is széles körben ismert "jól rászívom magam a kövekre" módszerrel tengeti életét. A mi vadonat új bajuszosunk azonban többet tud ennél, ugyanis hasi úszói is átalakultak - kvázi lábakká. Ezekkel aztán vígan araszol hernyó módjára a köveken, és amikor egy brutális zivatar után haragossá válik folyó, ő kimászik a sziklára, uszonyának középső sugarát kimerevíti, és úgy int be a rohanó sáros vízben szerencsétlenkedő pisztrángoknak. 

Természetesen, ahogy az lenni szokott, a helyét a tudomány még nem tisztázta a rendszertan bonyolult hálójában, de neve már van neki: Lithogenes wahari