Elsősorban vízkészlet-gazdálkodás és vízminőség-védelem, másodsorban a hajózás fejlesztése lenne a célja egy csongrádi duzzasztóműnek: áramfejlesztésre szolgáló berendezés nélkül cirka 90 milliárdba kerülne, közvetlenül nyolcvan munkahelyet teremtene Csongrádon. A mérleg másik serpenyőjében 188 védett és 31 fokozottan védett állat- és növényfaj élőhelyét veszélyeztetné a beruházás. Az előtanulmány környezetvédelmi részének szerzője szerint hasonló létesítménynek az élővilágra gyakorolt egyértelműen pozitív hatását csak ott tapasztalták, ahol a felduzzasztott víz a Kalahári sivatagba folyt vissza, ahol azelőtt semmilyen élőlény nem élt meg.

Csongrádra már a hetvenes években is terveztek egy duzzasztót, azonban ennek megvalósítása előbb forráshiány miatt megakadt, majd a Bős–Nagymarost elsöprő népharag okán végleg lekerült a napirendről. Csakhogy addigra a Tisza vizét több helyen is visszaduzzasztották. Ez a nagy projekt azóta is hiányzik Csongrádnak, hiszen a kisváros rendszerváltás utáni története egyébként meglehetősen mostohán alakult. A bős–nagymarosi fiaskó óta azonban a duzzasztóépítés nem tartozik a nagypolitika kedvelt témái közé.
A beruházás mellett szóló érveket elsősorban az előtanulmány szerzője, Ördögh József mérnök igyekezett kidomborítani, de felszólalt a tanácskozáson Vincze László parlamenti és Becsey Zsolt EU-képviselő is. Ördögh főleg arról szólt, hogy a Duna–Tisza köze elsivatagosodik, és egy duzzasztó megemelné a talajvízszintet, ezáltal legalábbis késleltetné a folyamatot, megmentené a térség gazdálkodóit. A másik, ennél is fontosabb érv, hogy a vízi közlekedés sokkalta környezetkímélőbb, mint a közúti vagy a kötött pályás, hiszen jóval kevesebb szén-dioxid-kibocsátással jár, és Európa is abban érdekelt, hogy a Duna és mellékfolyói megfelelő kijáratot biztosítsanak a tengerre, hiszen a mezőgazdasági áruk iránt növekvő kereslet a tengeri kikötőkben összpontosul.  Ehhez azonban lehetővé kell tenni nagyobb merülésű hajók számára a folyamatosan megfelelő vízmélységet – ehhez újfent duzzasztógát kell, illetve ideális esetben még egy dolog: egy Duna–Tisza-csatorna. Amelynek létrehozására több száz éve léteznek tervek, és több száz éve pont egyforma távolságra vagyunk a megvalósítástól. A csongrádi duzzasztó így is megfelelően hajózhatóvá tenné a Tisza magyarországi szakaszát, ami a Körösökön keresztül abban is segíthetne, hogy Békés megye gabonáját olcsón juttassa a Fekete-tengerhez.

Becsey Zsolt arról beszélt, hogy milyen uniós forrásokhoz lehetne hozzájutni egy ilyen beruházáshoz: szerinte például a közös agrárpolitika büdzséjéből is lehetne használni erre a célra, így a költségvetés 95 százaléka lehetne uniós pénz. A duzzasztóműhöz egy sereg fejlesztést megcsináltak még a hetvenes években, amelyek most részben kihasználatlanok: például 122 hektár földterületet sajátítottak ki erre a célra, amit a város azóta is őrizget.

Lőrincz István, az előtanulmány természetvédelmi szakértője, a Közép-tiszai Tájvédelmi Körzet volt vezetője azonban csúnyán lehűtötte a tanácskozás hangulatát véleményével. A duzzasztó a tájidegen, nagy tűrőképességű fajoknak kedvezne, algásodáshoz, a vízminőség romlásához vezetne: a szakember egyébként igyekezett tárgyszerű maradni, de korábban a megyei lapnak nyilatkozva agyrémnek minősítette a tervet.

A vita ettől kezdett elmérgesedni. A kérdés alapvetően úgy vetődött fel, hogy a talajvízszint-süllyedés és ezzel összefüggésben a Duna–Tisza közének elsivatagosodása megakadályozható-e másképp, mint a folyók visszaduzzasztásával, illetve lehet-e majd ellenállni a hajózás terén  Európa egyelőre finom, de a jövőben valószínűleg erősödő nyomásának.

– A környezetvédelem és a vízgazdálkodás együtt tud működni – fejezte ki indokolatlanul optimista véleményét Kovács Gábor, a Magyar Mérnöki Kamara elnöke. – Fontos, hogy csak olyan vízművet építsünk meg, amiben társadalmi egyetértés van.