Esténként nem tudtam aludni, nem mintha a kempingben zaj lett volna, pont az éteri csönd zavart leginkább. A személyzet vagy négy fő, plusz egy ember a "szupermarketben", ahol sose lehet friss kenyeret kapni. Rajtunk kívül van még két karavánban lakó idős hölgy, ketten összesen három hatalmas, fixre telepített lakókocsit laknak, mindeketten más tévéműsort néznek, és éjjel kettőkor a kerti csapnál mosnak lábat (ez valami szertartás lehet, de nem egyszerre csinálják, olyan félórás csúszással, különben egyáltalán nem zavar).
Nincs semmi vendég, amúgy legalább ezer ember elférne itten, és főszezonban biztosan van is ennyi egyszerre. A tenger kurvajó, meleg, tiszta, a part még nincsen fullra beépítve, csak pár halászház van a dagályvonalon túl. Estére a parti farotavernák is elcsöndesednek, csak a tengert hallani, és lehet nézni egymiliárd csillagot az égen.
Ahogy ballagok lefelé a márványlépcsőn, felbotlok egy horgászládában, meg egy emberben, a kemping napozóágyán alszik. Felriad, megijedünk mindketten, de aztán jót nevet, Kiria-kiria, mondja, kalinikta. Nézem, a partba szúrva három horgászbot, teleszkópos, négyméteres, sokgyűrűs botok, majdnem függólegesre állítva. A spiccen világítópatron, az orsó felkapókarja nyitva. Nagyobb kaviccsal van a damil lesúlyozva, ezt nem látom, csak mikor Jorgosz újracsaliz. Sneciféle tengeri halat marcangol csak úgy szabadkézzel elemeire, besumja a tenger közepére. Akkorát dob a nagy kan ólommal, hogy majdnem átér Törökországba, alig hallom, mikor csobbanik.
Ülünk a parton, nem zavarja, hogy zavarom, lesem, amit csinál. Kapás nincsen. A tenger morajlik, nagyon szeretem ezt a hangot, lenyugtat. Ahogy a tengervíz a parti homokot, úgy simítja le a gondolatokat a fejemben. Fölballagok az utolsó üveg szilvapálinkáért, ez is már csak negyedig van. Sose indulj el külföldre pálinka nélkül, mindenre jó, pláne a menetrendszerű nyaralási fosás ellen.
Jorgosz szagolja az üveget, aztán óvatosan kortyol egyet, összerázza az ital. Nem nagyon beszélünk, csak úgy horgászmódra üldögélünk.