Kandinszkíj és Max Ernst találkozása a kubista tviszteres dobozban. Merészen absztrakt, ugyanakkor expresszív körforgóvillantó-ábrázolás Ferenczi Dénes és dr. Hunyadi "Klottgatyában Vallatom a Csökös Háglit" Attila Különféle halaink és horgászatuk című könyvében (Mezőgazdasági Kiadó - Mohosz, 1981). A legendás, elsősorban rablóhalas munkássáról ismert szerzőpáros nem csak a nyelv anyagát kezelte bravúrosan. A villantó testének geometrikus, szinte műszaki rajzos fegyelmezettségét zseniálisan oldják a kissé bizonytalan elrendezésű horogszárak és az első ránézésre kissé elnagyoltnak tűnő, talán Max Ernst szürrealista nem-euklideszi hatását mutató műlégypamacs.

1980-ban, a kézirat leadásának évében úgy tűnik, még nem  adtak ki párthatározatot arról, hogy a busa igenis finom, a szerzők a mű egyik utolsó mondatában  így írnak ugyanis: "A busák húsa, a mi ízlésünk szerint, minőségében meg sem közelíti a pontyét. A Dunából kikerült példányok, a testükben felhalmozódott szennyező anyagok következtében, tapasztalataink szerint, általában alkalmatlanok a fogyasztásra."

Ehhez képest ugyebár évtizedeken át nyomatták minisztériumból, Mohoszból, halászati téeszekből azt a pofátlan hazugságot, hogy a busa milyen jó ízű hal. Amikor már belátták, hogy ezt a hülyeséget senki sem veszi be, akkor kitalálták, hogy egészséges.

Telenyomatták a női lapokat és az egyébként pocsék, de a magyar étkezési kultúrát a mai napig meghatározó szakácskönyveket busareceptekkel, és a mai napig alig lehet olyan receptgyűjteményt találni, amelyben ne volna kétszer annyi busaétel, mint amennyi fogas, mintha a busa legalábbis a magyar vizek legnagyobb kincse volna, nem pedig a szemetje.

(Szegény hülye Magyar Horgásznak persze megint nem szóltak, hogy rendszerváltás volt, ezért újabb és újabb munkásőregységeket dob harcba a busa mellett, még a legutóbbi számban is előadta egy önjelölt gasztroguru, hogy a busa igenis nagyszerű hal.)