- A vizenjárás komoly dolog, és felelősséggel jár - mondta az ország első áldott haltelepítésén Kis György Károly, a Balatoni Halászati ZRt. elnöke. Persze nem attól próbált óvni, hogy a jelenlévők az esemény sajátos hangulatán felbátorodva megkíséreljék az ismert Jézus-csodát, hanem valami olyasmire próbált célozni, hogy a Balaton halállományát kezelők a közvélemény szigorú ellenőrzése alatt állnak.
A mozdulatlan kapásjelzőket bámulva egy örökké visszatérő kérdésben szokott ez megtestesülni:
"Hova tűnt már megint a hal?" 
A „hal” szó a magyar horgászok döntő részénél annyit jelent: ponty. Van finom magyar gardánk, keszegünk sokféle, de a pecások többsége tűzhely közelébe sem teszi a lábát, ha nem tátog a szákban a pozsár. És mivel a ponty nem képes ma már hatékonyan szaporodni a tóban, így természetes, hogy a telepítések tervezésekor abszolút dominanciát élvez.
A BH Zrt. évente 350 tonna pontyot helyez ki a Balatonba. Hogy ez mekkora mennyiséget jelent magyartengeri mércével mérve? Elegendő ez ekkora vízbe? A tó területe megközelítőleg 60000 hektár, vagyis 100 méter oldalú négyzetből ennyi férne el rajta. Ez annyit jelent, hogy minden ilyen négyzetbe közel hat kilogramm ponty kerül, ez pedig a telepítendő uszonyosokból vett minta szerint közel négy új, horogérett halat jelent. Ha pedig figyelembe vesszük, hogy ez a faj előszeretettel tartózkodik a part menti vizekben, így ennél bátran képzelhetnek el jóval magasabb egyedsűrűséget is a csónakot nélkülözni kényszerülő horgászok.
De akkor hová tűnik a hal?
A kihelyezett állatok közül hozzávetőlegesen minden tizedik elpusztul, ami teljesen normális. Úgy nevezik ezt szakmai körökben, hogy „természetes kallódás”. Ez könnyen kiszámíthatóan azt eredményezi, hogy a tényleges visszafogható mennyiség 315 tonna lesz. Még mindig jó fogással kecsegtető, tekintélyes mennyiség.
De akkor hová tűnik a hal?
"Tavaly szeptemberben szinte minden nap kint voltam, és három pontyot fogtam" - panaszkodik egy horgász a szántódi rév hullámtörőjén.- Úgy hallottam, kihálózzák. Vagyis lehalásszák, de megpróbálunk kedvesen naiv német turistásan gondolkodni, és feltesszük magunknak a kérdést: kik?
A Balatoni Halászati Zrt. évi 500-600 tonna halat fog, de ebből csak öt és tíz tonna közötti a ponty mennyisége - állítja a cég elnöke. A fogás kilencven százaléka keszeg és busa.
Nincs is értelme elkezdeni számolgatni, ez a bajuszosfogás gyakorlatilag elenyésző.
De akkor hová tűnik a hal?
Ha már szó esett a busáról, amely faj (pontosabban fajok, mert van fehér és pettyes, továbbá a kettő turmixa is) ma már a Balaton biomasszájának harmadát adja, engedtessék meg egy rövid kitérő.A Szálka, talán rebellis természetéből adódóan is, két tudományos axiómát hajlandó csak elfogadni. Az egyik, hogy a világegyetem tágul, a másik, hogy a busa ehetetlen. Egyszer megpróbálkoztunk a kínai növényevő konyhai felhasználásával, de az utolsó pillanatban megremegett a térdkalácsunk, és beláttuk, hogy könnyebb a gazdag embert tevehússal etetni, mint a busát áttolni a hústű fokán. Éppen ezért meglepődtünk, amikor egy őszinte szántódi horgászvéleményből megtudtuk: a bamba óriás ehető, sőt nemhogy ehető, egyenesen szaftos és finom! Örülhetünk, hogy megúsztuk négy kikerekedett szempárral, és a hirtelen gyomorsimaizom-összehúzódástól majdnem vízbe szédült fotóssal. Ennek az ázsiai egzotikumnak amilyen rossz az íze, olyan jó a PR-ja. A szív nyálkás őrének tartják, és a halászati cég honlapjának gasztró-szekciójában szinte csak ebből a halból készült étel szerepel.
A legmohoshátúbb életigazságot azért fenntartjuk magunknak, miszerint: ízlések és pofonok.
Ettől függetlenül a magyar gasztronómia szégyene, hogy a „kommunizmus legkifejezőbb címerállata” titulusra pályázó böszme jószág legyen a Balaton fő hala.
A busa persze nem központi téma a balatoni horgászok körében, tudják, hogy van, sőt marha sok van, de a konyha és víz közötti kovácsoltvas láncszemet mégiscsak a ponty jelenti.
"Tavaly egész évben huszonkét pontyot fogtam" - kezdi rögtönzött éves beszámolóját egy másik szántódi pecás. Már éppen kezdünk rácsodálkozni, amikor hozzáteszi, szinte minden nap kint ült. Visszazárjuk lefittyedt alsóajkainkat. „Ötven éve horgászom, de ilyen rossz fogás, mint amilyen az utóbbi években tapasztalható, még sose volt” - zárja le az időben kibővített zsákmányrovancsot.
A horgászok évi 200-250, néha 300 tonna halat fognak - tudjuk meg szintén az elnök úrtól. Ebből 50-60-70 tonna a ponty, és a tendencia, a tavalyi évet kivéve, lassú emelkedést mutat. A statisztikát pedig a fogási naplókból készítik, amely vezetése és leadása körül bizony mostanság nincs minden a legnagyobb rendben. „A naplók fele érkezik vissza minden évben” - panaszolja a halászok vezetője. Most mindenki forduljon egy pillanatra magába, és aztán az vesse rám az első egyesületi titkárt, aki még sosem késett - vagy mulasztotta el - leadni a halfogást tartalmazó félfamentes füzetkét.
De miért gondolnánk azt, hogy a horgászok rosszat akarnak maguknak? Nem feltételezem, hogy az, aki nem adja le az említett iratot, többet fog, csak esetleg eltitkolja. Érdekében semmiképpen nem áll. Vagyis a legrosszabb esetben is lenni kellene még a vízben 170 tonna pontynak.
De akkor hová tűnik a hal?
„Sajnos van egy olyan rész, amit a rapsicok fognak ki, és így kerül piacra.” - közli keserűen a részvénytársaság elnöke. A cég honlapján található tekintélyes lajstrom a lefoglalt tiltott eszközökről arra enged következtetni, hogy az orvhalászat még komoly iparág a tavon, akárcsak az ország más vizein.
A rapsicok lopása elenyésző ahhoz képest, amit a hivatalos halászok lopnak - vélekedik szinte egyöntetűen minden megkérdezett horgász. „Húznak a halászok éjszaka, négy kilométeres hálókat tesznek le” - mondja a legtapasztaltabb hírében álló pecás. „Van kamerám, be fogom bizonyítani, hogy nagy rablás történik a Balatonban.”
Nem is lennénk Magyarországon, ha nem kerülne a balatoni panorámába még egy veszedelem. A múlt évben megjelent a kárókatona (kormorán) a vízen, és hatalmas károkat okozott a halállományban. Ezt a madarat országszerte a sátán fekete tollas állatbőrbe bújt megtestesüléseként szokták kezelni, és nem ok nélkül. Szégyenkezve írom le, de ezt a horgas csőrű jószágot én sem tudom tiszta szívből szeretni. Nagyobb étvágya van, mint egy „all-you-can-eat” étterem törzsvendégének, és tényleg sok halat pusztulásra is ítél gyakori sebzésével. Az azonban mégis hihetetlennek tűnik, hogy 18000 ezer tonnás balatoni halállományban számottevő kárt tudna okozni.
"A horgász is olyan, mint a kereskedő, állandóan elégedetlen" - világított rá a probléma általa vélt gyökerére a Dr. Korzenszky Richárd, aki maga is horgász, és nem kisebb egyéni rekorddal büszkélkedhet, mint egy hét és fél kilós tőponty. Ennek igazságtartalmával nehéz volna vitatkozni, de azért az mégsem mindegy, hogy a mai korra oly jellemző általános elkeseredettségről beszélünk, vagy szikár racionalitáson alapulón. Vajon mennyire elégedetlen az a horgász, aki videókamerát csomagol a csontkukacos-doboz mellé, hogy a „halmaffia” ténykedésére bizonyítékot szerezzen?
És nem csak a horgászok elégedetlenkednek. "Az önkormányzatoknak a horgászok és a turizmus érdekeit kell kéviselni." - jelentette ki Hidvégi József, Fonyód város polgármestere. "Azt látnám jónak, ha az önkormányzatok is beleszólhatnának a halászati rt működésébe."
Képriport: http://szalka.blog.hu/2008/03/17/ott_voltunk_latvanyhaltelepites_a_tihanyi_komprol
