Ha szokásos módon rosszindulatú cinikus akarnék lenni, összehasonlítanám a politikai foglyok helyzetét a madáréval (tudja-e valaki, miféle jószág ez?), hiszen elég sok rabot kezelnek Kubában, akik ugye nem tartották a csőrüket. Dumáltak, véleményt mondtak ha kell, ha nem, és most ülnek, néznek ki a rácson. Alakult egy mozgalom is emiatt, azok az asszonyok, akiknek a férje politikai okokból került börtönbe, mozgalmat szerveztek "Damas de Blanco" néven. Minden vasárnap összejönnek, és fehér ruhában próbálnak tüntetni férjeikért. Néha elég csúnyán szétzavarják őket, vagy éppenséggel begyűjtik, és fogva tartják, pedig 2005.-ben Szaharov díjat kapott ez a szervezet, így aztán a fél világ figyel rájuk.
Nagyon kevés dolgot büntetnek jobban a kubai bíróságok, mint az ellenzéki propagandát. 2003.-ban hetvenöt másként gondolkodó férfit csuktak le, többségük ma is börtönben van. Volt, akire 18 éves büntetést mértek. Nem robbantottak hidat, vagy óvodát, nem törtek az állami vezetők, sem mások életére, dehogyis. Csak arról beszéltek nyilvános helyen, vagy a munkahelyükön, hogy meg kéne tán próbálkozni a demokráciával, többpártrendszerrel, esetleg a szabad választásokkal.
Náluk azért kicsit szélsőségesebb volt a képeslapok sztárja, a forradalmi romantika ikonja, a polókra batikolt hős, Ernesto "Che" Guevara de la Serna, a Commandante. Nem titkolhatom el, nekem példaképem volt, sőt. Régi álmom, hogy egyszer, ha végképp nem lesz más dolgom, végigmotorozom Dél-Amerikát, kenyéren, boron, kávén és banánon élek, lesz ami lesz. Aztán akár forradalmat is ráérek csinálni. Amúgy komoly kötődésem van a parancsnokhoz, politikailag.
Úttörőként bizony Che Guevara őrs tagja voltam, és Lőrinczi Imi komámmal megnyertünk valami kresz versenyt, ezért aztán bejutottunk a Marczibányi téri országos döntőre, 1976. sűrű évének elején. A minket kísérő tanárnő eltévedt, rossz villamosokra szálltunk fel, sokat késtünk, mire a művelődési házig jutottunk. Közben már kezdődött a megnyitó, de a kapusok nem akartak beengedni, na erre tanárnő sikítva magyarázta, hogy minek jöttünk. Végül a portás beengedett a nagyterembe, odaosonkodott a dísztribünhöz, ahol valami főelvtárs tartotta a beszédét. Sutyorogtak kicsit, a szónok ezután így szólt: "...szerencsére megérkezett Szolnok megye csapata, köszöntöm a pajtásokat, és Gecse Vera tanárnőt." Nem akarok dicsekedni (dehogynem), másodikak lettünk, és ezért jutalomból két hetet üdültünk a Balatonnál, Ábrahámhegyen.
Bár ez lett volna Che Guevara neve alatt a legrosszabb, amit el lehetne róla mesélni. A doki (tanult mestersége bőrgyógyász), elég izgága természet volt, nem nagyon értékelte a polgári hagyományokat, a Castro fívérekkel cimborált. Hatalomra kerülésük után embertelen tisztogatásba kezdett. A katonai börtön parancsnokaként leszámolt a Batista rezsim titkosrendőrségének tagjaival, besúgókkal, korábban kommunistákat üldöző szervekkel. Persze csak azokkal, akiket el tudott kapni, sokan megléptek, mikor az első lövések eldördültek. Statuálni viszont nagyon kellett, így aztán bekerült a szórásba néhány szálloda, kaszinó, éjszakai bár főnöke, személyzete is. Nagyon sok halálos itéletet hozott Che a forradalom nevében, de saját emblematikus szakállára. Mellőzte a tárgyalásokat, viszont minden ítéletet alátámasztott politikai indokkal. Volt olyan éjszakai klub főnök, akit azért végeztetett ki, mert pornográf műsorokkal "mérgezte" a kubai népet.
Később megszervezte a munkatáborokat, meg a nehézipart, de volt jegybank elnök is, sőt diplomáciát épített, bejárta nagykövetként a fél világot. Valamiért beleszeretett Mao Ce-tung kommunista rendszerébe, jobban szerette volna a kínai stílust követni nemzetépítésben, mint a szovjet módszert. Viszont Kuba fő támogatója politikai és gazdasági vonalon a Nagy Szovjetúnió volt, éppen nem voltak különösebben nagy spannok Kínával, határviták, ideológiai viták miatt. Így aztán Che nemkívánatos személlyé vált Kubában, és könnyen manipulálható lélek lévén egyszerűen rábeszélték, robbantson ki világforradalmat Bolíviában.
Bolívia akkoriban már nem az ezüstbányáiról és még nem a kokainról volt híres, katonai junta uralkodott, Che a destabilizált politikai helyzetet szerette volna méginkább zilálni gerilla seregével. Az őserdőben bújkáltak, néha lecsaptak bolíviai katonai egységekre, próbáltak valamilyen szimpátiát kicsikarni a lakosságtól. Ez nem sikerült, a lakosság bármely lelkifurdalás nélkül segített a CIA által instruált bolíviai katonáknak, egyszerűen beköpték, hol láttak szakállas-fegyveres harcosokat. Végül négy-öt hadosztály bekerítette Che partizánjait, majdnem mindenkit agyonlőttek az erdőben. Che megsebesült, próbálták kihallgatni, hátha kiszednek belőle valamit, hányan bújkálnak még az erdőkben. Guevara nem vallott, nagyjából tudta, hogy előbb-utóbb lelövik. Így is történt, később közszemlére tették, hogy a civilek is láthassák, vége a mítosznak.
Namost azt végképp nem tudom, mit csinálhat ez a kisgyerek, valamivel játszik, az szinte biztos. Valószínűleg nem legó, vagy pléjsztésön, nem tetriszes-csipogós izé. Nagyon gagyi egy dolog lehet, ha nem kell hozzá tévé, energia, de még két nyomorult ceruzaelem se, pedig azzal összesen tíz köbméter talajvizet is el lehetne fertőzni, ha csak úgy kukába dobnánk véletlenül. A srác meg csak nyomja itten, figyelmet összpontosít, koncentrál, hátán izmok feszülnek, még nézője is akadt. De ez a játék, ennél egyszerűbb alig létezhet. Gyerekkoromban sárga irígység fogott el, mikor Lólé Feri és testvérei olyan biciklifelnit kergettek, amiben nem volt küllő, kilométereket futottam utánuk, de nem adták ide, nem vettek be a buliba, persze, heten voltak testvérek, nekik is kellett.
Nincsen jövőd, gyermekem...
