A viza Magyarország őshonos vándorló halfaja volt. A középkorban a viza és a többi tokféle halászata jövedelmező tevékenység volt. A többmázsás óriási példányokat külföldön is értékesítették, Bécsben vizamészárszékek működtek, onnan szállították tovább szekéren a halat a francia meg a lengyel királyi udvarba és a német püspököknek.
A halak értékessége miatt az az egyedi eset állt elő, hogy ezeknél a halfajoknál nem a folyamszabályozás volt az első jelentkező probléma. A túlzott halászat következtében már a XVI. századtól a Közép-Dunán megritkultak a nagyméretű tokfélék. Az évszázadokon át tartó kíméletlen halászat mellett újabb kedvezőtlen hatás volt, hogy megváltoztak a tokfélék egyedfejlődését meghatározó élőhelyek. Időrendben első ezek közül az erdőirtás, ami miatt a Duna-medence természetes erdőterületeinek mintegy kétharmada eltűnt. Az erdős növényzet fogyatkozásával a vízgyűjtőre hulló csapadék lefolyása egyre gyorsabb lett, fokozódott a talajerózió, és az árhullámok levonulása is egyre szélsőségesebbé vált. Az erózió következtében megnőtt a folyó lebegtetett hordalékának mennyisége, s a kiülepedő hordalék feliszapolhatta a tokfélék kavicsos-köves aljzatú ívóterületeit.
A végső döfést a károsító tényezők közül a legnagyobb hatásúak a teljes mederszelvényt lezáró duzzasztóművek adták meg. Ezek megakadályozzák, hogy a halak a folyókon felfelé vándoroljanak. A Duna 2772-es és 863-as folyamkilométere között ötvenöt duzzasztó épült A tokfélék sorsát megpecsételő vaskapui vízlépcsők (Vaskapu I. 1970, Vaskapu II. 1984) gyakorlatilag lehetetlenné teszik, hogy a Fekete-tenger felől vándorló tokfélék eljussanak a Duna középső szakaszára. A vaskapui vízlépcsők fennállása óta csak két hazai vizafogásról van hiteles bezsámoló: 1972-ben Ercsinél és 1987-ben Paksnál került kézre egy-egy példány.
Összegezve a viza túl volt (van) halászva, emellett romlanak az ívóterületek, de ez nem számít azóta, mióta fizikailag el van zárva az odavezető út. Természetesen a komoly vízszennyezés és hajóforgalom amúgy is elpusztítaná az ikrákat.
Ilyen körülmények között tavaly megszületett a Viza 2020 Alapítvány. Ennek célja a nevében benne van, azaz 2020-ra ismét éljen, szaporodjon, vándoroljon viza a Dunában.
A minta a sikeres rajnai lazacprogram. Ott megvolt a szándék, és az eszköz. A kipusztult lazac újra él a Rajnában.
Őszintén mondhatom, hogy a viza program sikeréért szurkolok. 11 év kemény munka kell hozzá az biztos. Az ivadékok kihelyezése, vízszennyezés csökkentése, halászat korlátozása nagyon nehéz, de megvalósítható feladatnak tűnik. A vízlépcsőkkel viszont nem tudom, hogy mihez kezdenek. A hallépcsős megoldások a lazacnak tökéletesen megfelelnek, hiszen azok a kisebb zúgókon és vízeséseken természetes körülmények közt is felúsznak. Azt viszont nem tudom elképzelni, hogy egy mázsás viza hogyan használna egy ilyen hallépcsőt, amiből jónéhányat kellene építeni a dunai duzzasztók mellé. Azt nem mondom, hogy nem létezhet olyan hallépcső, ami megfelelne egy nagy tokfélének, de kérdés, hogy ezt meg lehet-e építeni a már meglévő duzzasztók mellé, és mekkora költséggel. 11 év alatt ezek megtervezése, finaniszírozása, megépítése óriási feladat, sok munka és kisebb csodák mellett reméljük.
