Van egy nagyon kedves barátnőm, Hagi, akit nem csak azért utálok zsigerből, mert minden télen elutazik elutaztatják a trópusokra (bár ez önmagában is megérne egy rozsomák-fintort), hanem ráadásul csaj létére ott meg is horgásztatják, de nem akármilyen helyen, hanem egy olyanon, amiről még Hemingway is csak Herman Ottót olvasgatva álmodott Alcapulcóban, ráadásul fog is, és hazaérkezvén mindezt pofátlanul el is meséli nekem.

A bődületes arcátlankodás színtere ezúttal Elefántcsontpart volt, annak is egy olyan spéci óceáni pályája, amilyen nálunk az úszó szaros Ördög-árok kifolyója, csak tengeri méretekben. Egy megaolajiparisztikus fúrótorony-komplexum közvetlen környezetéről van szó, ahol izmos, hónapokra összezárt férfitestek egymásnak feszülve dolgoznak naphosszat, és anyagcseréjük (csakúgy input, mint output) közvetlen kapcsolatban van a vízzel, ezzel odacsalogatva a kisebb perverz halakat. Erre aztán odabandázik a cápa, ton, és a hatalmas kard.  Ideális nagyhalas horgászvíz.

Barátnőm saját szavaival regéli a történteket, nem lövöm le a poént, de elszabadul a végén (videó!) egy szűk négymázsás pallos is, amelyet egy fekete fiatalember szerencsétlenkedik le egy kandelláber méretű vágóhoroggal egy diszkóparóka-szerű medúza-imitációról. Galamblelkű tudósítónőnk azt már nem rögzítette mobiltelefonjával, hogyan veri ki a törzsfőnök az ügyetlenkedő fiatal elefántcsontparti metszőfogait a falu egy hónapi kajájának eleresztése miatt.

Horgászkaland Afrika partjainál

 

Bár kedvenc horgászbarátaimnak már régóta nyafogok, hogy ugyan vigyenek el magukkal hallesre, eddig nem sikerült egyeztetnünk naptárainkat. Sebaj, januárban végül csak összehoztam életem első horgászatát – ráadásul rögtön nagypályán, az Atlanti-óceánon.

Épp Elefántcsontparton élveztem az otthoninál nagyjából 40 fokkal melegebb klímát, amikor a szervezők szóltak, hogy el lehetne menni mélytengeri horgászatra. Ezen annyira fellelkesültem, hogy a hajó imbolygásától tartva az előző napi bulit is lightosra vettem (mint kiderült, nem kellett volna). A reggel 7 órás indulás sem szegte kedvem, ergo fél 8-kor már Abidjanban a Merlin Bleu nevű kikötőben lebzseltünk, startjelre várva, az ijedősebbek gyógyszerrel és üres gyomorral küszködve a potenciális tengeribetegség ellen. Végre kifutottunk, öt vendég, egy kapitány és két helyi erő kényelmesen elfért a néhány éve még csúcstechnológiásnak számító hajón.

Az út befelé két óráig tartott, mi csak saccoltuk, hogy 20 mérföldes átlagsebességgel (és némi csalinkázással a lagúnákban) nagyjából 65 kilométerre jutottunk, célunk egy fúrótorony, illetve az ottani hulladéktól elszaporodott apróhalak táplálta nagyobb halak voltak. A mélységmérő 1000 métert jelzett, egy másik monitoron gigantikus halrajok tűntek fel, szóval előkerültek a botok, meg egy játékbolti darabra emlékeztető műanyag polip, rózsaszín-libazöldben pompázva. A fene se érti, erre ugyan miért harapnak a halak... de haraptak, méghozzá igen gyorsan meglett az első néhány tonhal, mi több, a „csajoké az elsőbbség” elve alapján az első, négykilós darabot én húzhattam ki. (Ehhez kaptam egy műanyag övet, bottartóval, így könnyebben ment a dolog.)

Rohamosan gyűltek a halak, hármat félretettek egy spéci levegőztetős készülékbe, a többi meg ment a hűtőládába (értsd: szigetelt láda, jégtömbökkel), aminek a tetején ülve éreztük, ahogy fenekünket csapkodják a végítéletre váró vacsorának valók. Eközben nagyjából huszonkétszer kerültük meg a fúrótornyot, és el sem tudtuk képzelni, hogyan vezetik le a feszültséget itt a hetekre összezárt munkások, akiknek az életébe csak az errejáró hajók hoznak valami izgalmat. (Valószínűleg nagyon frusztráltak, és talán csak a hóvégi vaskos boríték kárpótolja őket, bár ezt esélyük sincs elkölteni.)

Egy idő múlva előkerültek az elkülönített halak, hogy a pecabot végén felváltsák műpolip társukat, élő csaliként vonzva a nagyobb zsákmányt. Az első hal hamar „kifáradt” és a hűtőládában végezte, de végül a terv bejött, az egyik helyi erő vigyora jelezte, hogy komoly kapás van. Emberünk beült a rögzített, de forgó horgász-székbe és nekiállt fárasztani a dögöt, amely persze menekülésre fogta volna a dolgot, de nem sok esélye maradt. Nagyjából egy órás ki-be húzgálás után kiugrott a vízből a hal, amelyről a kapitány szemmértékre a három és fél mázsát saccolta (volt gyakorlata, az irodája falát díszítő dicsőségfotók szerint akadt már a horgára 485 kilós kardhal is, de még a filigrán felesége is elbírt egy 425-ös verzióval). Délen a feszültség, persze, csak fokozódott, több tucatnyi képet lőttem el feleslegesen, és jó pár unalmas videófelvétel is készült a majdnem kifogott halról, amely végül rajtunk fogott ki: az utolsó pillanatban sikeresen kiszabadította magát és vérző szájjal elúszott...

A kapitány és a legénység nem volt annyira csalódott mint mi, elvégre ők naponta jöhetnek ide kardhal-lesre, bennünket meg a 11 zsákmányolt tonhal látványa kárpótolt, de sajna kóstolót már nem kaptunk belőle....