Fenékhorog
Herman Ottó így írt róla:
A halászbokor neve „Lag”; a kormányosé vagy nagygazdáé „Hövidsmand”; a bokor száma átlag négy vagy hat ember, mely szabadon alakúl s a kormányost választja.
A halászás gyakorlata háromféle, ú. m. az eresztőhálóval, a soros fenékhoroggal és az egyes kézi fenékhoroggal való. Az eresztőhálók pótái üres üveggolyók, maguk a hálók igen hosszúk, nagy szeműek s éppen úgy állíttatnak fel, mint a mi Balatonunkon: elsűlyesztik a mélységbe, a helyet pedig a tenger felszínén úszó hálóőr jelezi.
A soros fenékhorog dereka, vagyis derékzsinórja van két kilométer – 2000 méter – hosszú is; rajta ezer-ezerkétszáz a pekle illetőleg horog, mely Mytilus csigával van fölcsalizva, vagy a kis kapelánhallal – Mallotus villosus – a lazaczfélék legkisebbjével fölhalazva; a sűlyesztő hálókövek minden huszadik peklére következnek. Ezt a fenékhorgot is úszóőr jelezi s a fölszedés hat óránként történik.
A kézi fenékhorog egy szem horoggal és mesterséges csalival jár; szára t. i. körűl van öntve ónnal, mely némileg, hal formájú s a melyet a halász levakarással és késfokkal való simítással fénylő állapotban tart. A horog fölött egy méternyire van alkalmazva az ólom- vagy vassúlyozó. A halász ezt a horgot kiveti s mire a súly a tenger fenekét éri, úgy jó két méternyire visszahúzza; ekkor a horog egy méternyire van a tenger feneke fölött. Ha a hal nem kap rögtön hozzá, akkor a halász úgy karnyújtásnyira felhúzza s ismét lebocsátgatja a horgot, hogy a fényes csali villogjon, mire, ha közelben van Gadus, nyomban a horgon rajta is veszt. De ha kedvez a szerencse, hogy t. i. a horgok kivetése éppen egy felvonúló tőkehal-hegybe esik, akkor azok még feneket sem érnek s annyiszor húzhatók föl prédával, a hányszor a halász be bírja vetni s fel tudja húzni. Ilyenkor 4-600 hal is terheli meg egy nap alatt a szerencsés hajót. A csalit külön halásszák.
Valószínűleg a művelt magyar rapsicok mind Herman Ottó tanítása után, norvég tengeri halász módira mennek, hiszen az egyik legeredményesebb rabsic eljárás, ami csak létezik, az a fenékhorog használata. Nagyon kevés befektetéssel igen szép zsákmányt tudnak szerezni, szinte fillérekből előállítható a módszer. Hosszú, vastag damilra 70-80 centinként vékony előkét erősítenek, az előkére kisebb-nagyobb rablóhalas horgot. A csali többnyire szélhajtó küsz, pirosszárnyú keszeg, attól függően, mit tudnak tömegesen fogni a rapsic elvtársak.
A csalizás procedúráját pár hal túléli, de a biztonság kevéért néhány tenyeres kárászt még tűznek a többiek közé, hogy mindig rezegjen a zsinór. A hosszú csalifüzért aztán ott eresztik vízbe, ahol a rablóhalak sűrűn járnak. Valamilyen módon megjelölik a helyet, a pofátlanabbak PET palackkal bólyáznak, az óvatosabbak parti ágra kötnek. Ha egy csuka, vagy süllő rárabol a fenékhorog egyik halára, nem tud szabadulni, agóniája, verdesése mozgatja a főzsinórt, veretnek a csalihalak, akkor is, ha már döglöttek. Így aztán egyre több rabló harap csalira.
A módszer hátránya, hogy naponta többször föl kell nézni, mert gyorsan pusztul a zsákmány. Így aztán szegény rapsicoknak van dolguk elég, szinte egész nap azzal vannak elfoglalva, hogy azt a hat-nyolc fenékhorgot folyton karbantartsák. Képzeljék el, mennyit kell ezért motorozni a vízen, az a sok elfüstölt benzin, tiszta ráfizetés.
Csoda, hogy ritkán buknak meg.
Frissen fölesküdött halőr barátunk elmondta, hogy tiltott módszerek használata a halászati törvény szigorítása után már nem egyszerű szabálysértés, hanem kimeríti az állatkínzás fogalmát, bűncselekményt követ el a fenékhorgot (sorhorgot) használó orvhorgász, orvhalász.